Reita, már megint ...

cím: Reita, már megint...
fandom: hátöö, Reita x Furu, meg Kai x Ruki, de ez most nem az övék XD
megjegyzés/figyelmeztetés: hátöö XD szal egy kis angst, túlcsorduló szeretethiány, a saját hülyeségem, veszekedés, aztán nagy nehezen rájövünk, hogy voltaképp nem is értjük már, hogy miért veszekszünk, ezért kibékülünk és minden heppi :’D
megjegyzés 2: asszem Ruki’s POV jeej :’D mert ez így érdekes XD
besorolás: 14+
írtam: 2010.04.15. (asszem valamikor akörül ^^")

Odakint esik a hó, én a meleg szobában ülök a kanapén, és bámulok ki a hatalmas ablakon, miközben kortyolgatom a forró teámat, és várom, hogy Kai-chan végre befejezze a fürdést, mert szeretnék végre én is bemenni. Egyszer csak valaki csönget. Vajon ki lehet az ilyenkor? Már javában besötétedett, gondolom az idő sem éppen kellemes a kint léthez, szóval inkább megnézem és beengedem. Amint ajtót nyitok, egy könnyesre sírt szemű lány állt a túloldalon és vacogott.
- Jesszusom Furu, mit keresel te ilyenkor kint? Már éjfél is elmúlt! Miért nem vagy otthon Reitával? – kérdezem, miközben beljebb tessékelem, nehogy még a végén valami baja legyen.
- Én… nem akartam zavarni, csak… csak nem tudtam hova menjek, mert… mert… - hallom hangján, hogy megint a sírás környékezi. – Mert otthon, és Kira meg én.. Kira…
- Megint összevesztetek? – kérdezem, mire bólint, még mindig nekem háttal állva. – Javíthatatlanok vagytok. Na de akkor már inkább gyere beljebb, vedd le a kabátodat, had akasszam fel.
- Most akkor nem gond, ha kicsit maradok? Nem akarom most látni… nem megy… pedig… pedig… - és egy könny csordul végig megint arcán.
- Nyugodtan maradhatsz. Tudod, hogy te sosem zavarsz. Na de akkor kabát le, cipő a helyére, és ülj le a kanapéra, addig hozok neked is egy bögre forró teát, mert látom, kicsit átfáztál kint, meg akkor elmondhatod, megint miért kaptatok össze. – bólint, mire megteszi, amit mondok és elindulunk az előszobába. Egy percen belül már viszem is tálcán a bögréket, mert hoztam magamnak is másikat. – Na akkor tessék elkezdeni mondani, hogy mégis mi történt már megint? – mert ez már nem az első eset, hogy nálunk köt ki, mert Reitával vitáztak. Még csak 4 hónapja vannak együtt, de már többször kaptak össze, mint egy 40 éve együtt élő házaspár.
- Én csak… aggódtam, hogy hol van már olyan sokáig, mert már 10 óra is elmúlt, és olyankor már haza szokott érni. Szóval vártam, majd olyan fél 11-kor beállított, én meg kérdőre vontam, hogy miért nem hívott? Féltem, hogy valami baja esett, vagy ilyesmi, mire ő el kezdett velem vitatkozni, hogy mit kérdezősködök már ennyit, hogy ő felnőtt férfi, és mi a baj azzal, hogy később ér haza, és… - teszi le a bögrét a dohányzó asztalra, majd felhúzza lábait, és átkarolja azokat – és… szóval… majdnem…
- Majdnem?
-… majdnem megütött. Vagyis azt hittem, hogy tényleg megüt, de ő csak a falra csapott a fejem mellett, én meg annyira megijedtem, és inkább jobbnak láttam eljönni, amíg kiment a konyhába. Szóval felvettem a kabátomat és a cipőmet, és először nem tudtam, hol fogok kikötni, de akaratlanul is a környéken találtam magam. Igazából nem akartam zavarni, csak nem tudtam hova menjek, csak ne haza, mert most nagyon nem tudom, mit csinálnék ott… - mondta, és láttam szemében, hogy akár melyik pillanatban előtörhetnek könnyei.
- Gyere ide. – intem közelebb, de nem akar jönni. – gyere már te lány – fogom, és inkább én húzom magamhoz közelebb, mert nem akaródzott neki megmozdulni. Mivel a kanapé végén ültem jobb lábamat felhúzva, így pont az ölembe dőlt, fejét mellkasomra hajtva, majd karjaival nyakamat átkarolva és halk zokogásba kezdett. Hagytam, had áztassa pólómat, közben kezeimmel hátát simogattam, hátha attól megnyugszik. Aztán Kai is kijött végre a fürdőből, mire kérdőn pillant rám, hogy mégis mi történt. Elmondom neki, hogy megint összevesztetek, és idejöttél.
- Nem hiszem el, hogy megint. Ezek nem tudnak még így karácsony környékén se nyugton maradni? – mondta kedvesem a fajét rázva, majd valaki csöngetett. – Ki lehet az ilyenkor?
- Nekem lenne egy tippem… - mondtam, és próbáltam némi életet rázni Furube, aki kisírt szemekkel pillogott rám.
- Gomen a zavarásért, de véletlenül nem tudjátok Furu hova lett? – kérdezte a szobába beljebb lépve Rei, majd mikor meglátta a karjaimban a lányt, szomorú arccal ide akart jönni, de én megállítottam.
- Nem Rei, te itt maradsz! Kai, te meg légyszíves vidd fel a vendégszobába Furut. Akira! Veled meg beszélni akarok, gyere ki a konyhába! – mondom, és már indul is meg mögöttem az előbb említett helyiség felé, majd leül az egyik székre. – Mondd már meg nekem, hogy mi a szent szarért kell nektek állandóan valamin összeveszni?
- Én nem akartam vele összeveszni! Csak néha már túl sokat törődik velem, aggódik feleslegesen, amikor tudja, hogy tudok magamra vigyázni. Tudom, hogy csak szeretetből teszi, de nekem ez egy kicsit sok. nem vagyok hozzászokva, hogy valaki pátyolgat és lesi minden lépésemet.
- És ez miért rossz? Úgy értem, mi a rossz abban, hogy valaki törődik veled?
- Abban semmi. Csak én nem tudom jól kezelni a helyzetet. Tudod te is nagyon jól, hogy eddig sose volt senki ennyire figyelmes velem, még ti sem! És ez kicsit szokatlan.
- Akkor szokj hozzá, vagy beszéljétek meg, de nekem ne kapjatok össze megint, mert eskü, én beverek neked egyet!
- Mivan Chibi, fenyegetsz?
- Nénikéd a chibi! És igen, fenyegetlek! na de komolyan. Mi abban ennyire rossz, hogy törődik veled? Te is szereted vagy nem? És fogadok, jól esik neked is a törődés…
- Persze, hogy szeretem, és igen, jól esik.
- Akkor hajrá, béküljetek ki, és ne lássak több vitát! Vagy legalábbis ne kelljen két hetente kisírt szemekkel látnom Furut, mert akkor megbánod, hogy egyáltalán a barátom vagy!
- Oké, oké megegyeztünk. Megpróbálom a jövőben finomabban kezelni a helyzeteket.
- Jó, akkor most szépen itt maradtok mind a ketten éjszakára, mert én ugyan nem engedlek ki titeket ebben az időben, az is biztos. Na menj, és kérj bocsánatot, aztán meg ne lássalak titeket reggelig!
- Igenis, értettem ő-Chibisége!
- Mondtam már, hogy mennyire tudlak ilyenkor utálni?
- Valamit hallottam… bár lehet, csak a fülem zúgott.
- Menj már, mert megütlek te~ ökör!
- Jól van már, megyek. – azzal kitoltam a konyhából, és megvártam, amíg felmegy. Amint csukódott az ajtó, Kai is jött lefele a lépcsőn, majd leültünk mindketten a kanapén, és én kényelmesen befúrtam magam az ölébe.
- Remélem, most már kevesebbet fognak civakodni.
- Én is remélem. Amúgy Kai.
- Hm?
- Nem maradunk itt a kanapén? Olyan kényelmes itt feküdni, és nézni a hóesést…
- Főleg, hogy engem használsz kispárnának… de felőlem maradjunk, csak… csak…
- Csak?
- Csak a takarót húzzuk már magunkra az ég áldjon már meg és ne ficeregj már annyit!
- Haaaaaai~ - azzal kényelembe helyeztem magam Kai-n fekve és immár betakarózva. Még egy ideig néztem ki a hatalmas ablakon a hóesést, és remélem mindenki olyan nyugodt lesz végre, mint amilyen most én vagyok…