cím: 思い出 - Emlékek
páros: hátöm. Reita x Én (Furu) a visszaemlékezésben pedig Hitsugi x Én (Furu)
megjegyzés: ez egy része egy most íródó közös fanficnek
(alkotótársam kiléte maradjon titok XD) de úgy gondoltam, ez lehet egy külön kis történet is, amit beleírok. Szóval szerintem ez magában is megállja helyét, nem feltétlenül kell ismerni az egész történetet.
megjegyzés 2: amúgy nagyjából kiderül ebből is, mi a lényeg XD Ruki és Reita "örökbefogadtak", miután elszöktem Hitsugitól. És a mi kis történetünkről szól az egész, majd egyszer ha kész lesz, az is felkerül ide, de az még időbe telik.
megjegyzés 3: nincs bétázva, de megpróbáltam nem teleírni helyesírási hibákkal XD nézzétek el nekem, nem vagyok sem író, de még csak fogalmazni sem tudok :'D de egy próbát megér ^^" kommenteket kérek azért :'D
besorolás: nem tudom. talán ráfér egy 16+? :'D
*sosem voltam tisztában a besorolásokkal ^^"*
Furu’s POW
Hm… fel kéne kelni… de olyan jó puha az ágy, és olyan jó odabújni Reitához. hogy mi?! Hogy kerültem én ide? Emlékeim szerint a fotelban aludhattam el…
- Rei? Mit keresek én az ágyban?
- A fotelban aludtál el, de én meg nem akartam, hogy reggelre lefordulj onnan álmodban, így áthoztalak ide mellém. Baj? Azt hittem szereted, amikor átölellek.
- De még mindig beteg vagy, én meg nem akarom tőled elkapni. Szóval ideje lenne felkelni, és valami reggelit csinálni, hogy utána be tudd venni a gyógyszereket.
- Muszáj? Olyan jó itt is… - ölelt át szorosabban drága apám.
- Igen, muszáj.
- De én nem akarok... najó, akkor menjünk reggelizni. - egyezett bele, miután elég csúnyán néztem rá. - De akkor az én kedvencemet esszük.
- Mit?
- French toast! - azzal kipattant az ágyból és ment is a konyhába, hozzátenném, egy szál boxerban. Hát no comment. Én azért a pizsimre felvettem még egy köpenyt és úgy mentem utána. Már nagyban a hűtőben kotorászott tojás után, én meg addig előszedtem a serpenyőt, a pálcikát, egy tálat, amiben felverem a tojást... meg a kenyeret. Egyszer csak valaki csöngetett a bejárati ajtón, és Rei készségesen ment kinyitni azt. De azt hiszem, nem kellett volna. Meghallottam az Ő hangját, és megálltam, majdnem elejtve a tálat. Hogy talált meg? A bátyám biztos elmondta neki, hol vagyok. De miért jött ide? Erőt vettem magamon, és én is kimentem az ajtóhoz, mielőtt összekaptak volna.
- Mit keresel itt? - mondtam neki semleges hangon.
- Téged. Miért mentél el egy szó nélkül? Tudod te mennyit aggódtam miattad, mert nem tudtam, hogy hol vagy? Még Katsumi sem akarta elárulni, úgy kellett neki könyörögnöm. Miért jöttél el? Miért hagytál magamra?
- Azt hiszem, ezt világosan leírtam a levélben, amit hagytam neked. - lehajtom a fejemet, nem birok még most sem a szemébe nézni.
- De nem értelek. Egyáltalán, miből gondoltad, hogy amiatt, hogy... ami történt, elhagynálak? Hogy megutálnálak? Ilyennek ismertél meg engem? Én szeretlek, és fáj, hogy nem vagy mellettem. Szeretném, ha visszajönnél, és újra együtt lennénk. - érzem, hogy nem bírom tovább.. mély levegőt veszek és válaszolok neki:
- Nem lehet.
- De miért nem?
- Mert terhes vagyok, és nem tőled. - próbálok nyugodt és semleges maradni, pedig nehezen megy. Tudom, hogy megint megbántom, és ezzel akár örökre elveszíthetem, de nincs más választásom, meg kell tennem. - Szóval szeretném, ha nem keresnél meg emiatt, hogy visszamenjek hozzád. Ennyi volt. Örültem, hogy veled lehettem, de most már vége, nincs tovább. Mással vagyok. - amint kimondtam a szavakat, láttam arcán a megdöbbentséget és a fájdalmat, hogy nem akar nekem hinni. Ahogy Reita sem, mert ő is eltátotta a hallottaktól a száját. - És szeretném, ha most már elmennél. - Azzal otthagytam őket. Hallottam, ahogy elmegy, ahogy Reita becsukja az ajtót, és akkor teljesen összetörtem. Lerogytam a fal mellé a földre, és elkezdtek a könnyeim is folyni. Nem sírtam, nem akartam sírni, de a könnyeim akkor is kicsordultak. Rei leült mellém és átölelt. Tudta, érezte, hogy én sem akartam, hogy így legyen vége Hitsugival.
- Elmondod? Attól könnyebb lesz, hidd el.
- Mit mondjak el mégis?
- Amit akarsz. Hogy pontosan miért is viselkedtél az előbb így vele. Meg, ha akarod, akkor a legelejéről is kezdheted.
- És mi számít legelejének?
- Hát, hogy hogyan is ismerkedtetek meg. – vettem egy mély levegőt, és elkezdtem mesélni.
- Egész vicces történet. Egyetem után sikerült kiköltöznöm a bátyámmal Japánba, azzal a céllal, hogy majd itt találunk munkát és boldogok leszünk. Persze nekem első dolgom volt a megtakarított pénzem egy részét koncertjegyekre költeni, mert a zene volt elég régóta minden, ami fontos az életemben. Amúgy elhatároztuk, hogy mi majd fodrász vagy stylist szakmában helyezkedünk el, hogy minél közelebb kerülhessünk a különböző zenekarokhoz. Tudom, hülyén hangzik, de ezt az elején jó ötletnek tartottuk. Szóval egyik nap mentem hazafele, táskámban 2 jeggyel, mikor megláttam Hitsugit. Felismertem, mert már egész régóta rajongója voltam. Nem tudom, mi ütött belém, de vettem a bátorságot, és odamentem hozzá, megkérdeztem, hogy tényleg ő-e az, és tényleg ő volt. Kértem tőle autógrammot, és miközben elővettem a táskámból egy tollat, meglátta a 2 jegyet, pont az ő koncertjükre. Igaz, addig még volt jó néhány hónap, de sosem lehet elég hamar megvenni ugyebár. Mindegy is. Kaptam tőle autógrammot, aztán ahelyett, hogy hazafele mentem volna, leálltunk beszélgetni. Semmi különösről, csak apróságokról. Például, hogy olvastam, hogy megint stúdióznak, hogy most kislemez vagy album lesz-e, hogy nem-e meríti ki nagyon őt meg a többieket ez a sok munka, mert közben ugye turnéjuk is volt. Gondolom épp volt néhány szabadnapjuk, azért mászkált a városban. Végül rájöttem, hogy már vagy 3 órája beszélgetünk, én meg megígértem bátyónak, hogy sietek haza, szóval elindultam volna, de valami ötlettől vezérelve vagy nem is tudom, megcsókoltam. Igen, én. Csak egy apró puszi volt ajkaira, de akkor is megtettem, majd sietve elrohantam, közben még hátrafordultam egy sumimasent kiabálva, és láttam, hogy csöppet ledöbbenve áll és néz felém, de én csak minél hamarabb el akartam tűnni a szeme elől, észre sem véve, hogy közben elhagytam a pénztárcámat. Oh, én béna... Persze csak otthon vettem észre, mikor kerestem és nem volt sehol. Emlékeztem, hogy beszélgetés közben oda átraktam én hülye a jegyeket, szóval totálisan le voltam törve, és épp indultam volna kifelé, hogy megkeressem, mikor csöngettek. Ajtót nyitottam, és csak álltam, mint egy cövek. Hitsugi ott állt előttem, kezében a pénztárcám, és csak kedvesen mosolyogva ennyit mondott: azt hiszem elhagyott valamit, Andorea-san. Furcsa volt azt a nevet a szájából hallani, ahogy csak a japán tanárnőm hívott egyetemen. Szerintem eltáthattam a szám a csodálkozástól, mert meg is jegyezte mosollyal az arcán, hogy még a végén beleszáll valami, ha nem csukom be. Aztán mikor feleszméltem, beljebb invitáltam egy teára, gondoltam, szomjas lehet, annyit járt a szánk a délutáni beszélgetés alatt. Beljebb is jött, és megcsináltam a konyhában az innivalót, egyszer csak meghallottam egész közelről a hangját, talán egy méterre lehetett tőlem. És megint elkezdtünk beszélgetni oldva a hangulatot. Megdicsérte a lakást, hogy méretéhez képest egész szépen van berendezve, meg hogy egyedül élek-e itt, mire mondtam, hogy az ikremmel, csak ő most nincs itthon. Nem is emlékszem már másra, hogy mikről folyt a társalgásunk, miközben a teát szürcsölgettük a nappalinak berendezett kis helyiségben a kanapén. Már olyan 7 óra is lehetett, mikor közölte, hogy ideje lenne mennie, mert másnap korán reggel próbálnak. Kikísértem hát az ajtóig, ahol még egyszer megköszöntem, hogy hazahozta a pénztárcámat, ő meg azt mondta, hogy semmiség volt, és hogy örült a találkozásunknak, és hogy már régóta nem beszélgetett ilyen jót senkivel, szóval még telefonszámot és mail címet is cseréltünk. Annyira örültem, hogy legszívesebben a nyakába ugrottam volna a boldogságtól, de inkább nem tettem. Aztán olyat tett, amire nem számítottam volna sosem: közelebb lépett hozzám, majd gyengéden megcsókolt. Nem is volt hasonlítható az én néhány órával korábbi puszimhoz. Végül elhajolt, én meg csak pislogtam, és meg se bírtam szólalni, addig ő meg elindult, még egy oyasumi, janee-t elhadart, és becsukta maga mögött az ajtót. Én meg csak álltam, bámultam magam elé, miközben ujjaimmal csókja nyomát tapogattam, és nem hittem el, hogy ez velem történt. Mikor feleszméltem, eldöntöttem, hogy erről nem szólok nii-channak, nem tudom mit reagált volna rá.
Teltek a napok, hetek, és egyre több időt töltöttünk együtt. Néhány naponta, amikor nem stúdióban volt, vagy koncerteztek, akkor felhívott, hogy találkozzunk. Hol csak egy kicsit beültünk egy teaházba beszélgetni, hol a parkban a kutyáival játszottunk, hol csak úgy mászkáltunk a városban. Aztán eljött a turnézáró koncert napja, amire a jegyünk szólt, én meg már teljesen be voltam zsongva, hogy végre nem csak a magánéletben láthatom, hanem a színpadon is. Még a sorban állásnál kaptam tőle egy üzenetet, hogy szeretne valamit mondani a koncert után, és várjam majd meg. Kíváncsi voltam, hogy mit akar mondani, szóval vártam. A koncert fergeteges volt, és észrevettem, hogy egész sokszor csak engem nézett. Nem is volt nehéz megtalálnia, mivel az első sorok egyikére szólt a jegy, méghozzá pont az ő oldalánál. Miután vége lett a koncertnek és tereltek minket kifelé, Tsukacchan odajött, hogy Hitsugi küldte, hogy menjek vele. Elköszöntem a bátyámtól, aki egyáltalán nem volt meglepődve az egészen, mintha tudna valamit, amit én még nem. Miután hátramentünk a backstagehez, még várnom kellett egy kicsit, mivel nemrég lett csak vége a fellépésnek, gondolom, mire átöltöznek meg összepakolnak, nem 1-2 percbe telik. Aztán hamarosan elmentek a többiek, és Hitsugi is kijött, majd megfogta a kezem és elindultunk kifelé. Nem tudtam hova tenni a viselkedését, kicsit zavartak tűnt, mintha nem tudná, hogy kezdjen bele mondanivalójába. A hátsóbejárathoz érve megálltunk, és még mindig a kezemet fogva felém fordult, éreztem zavarát, és ő kimondta: szeret. Hogy az elmúlt hetekben nagyon jól érezte magát a társaságomban, és szeretne jobban megismerni, és elmélyíteni eddigi kapcsolatunkat. Én csak álltam előtte ledöbbenten, nem tudtam mit válaszolhatnék erre. Azt mondta, hogy ad időt, hogy átgondoljam, és az sem baj, ha úgy döntök, hogy maradjunk csak barátok, ő megértené azt is, nem akarja erőltetni a dolgokat. Éreztem hangjában a csalódottságot, hogy nem szólok semmit, mire elengedte a kezemet és elindult volna az ajtóhoz, mikor keze után kaptam. Nem csak én, de ő is meglepődött. Nem akartam, hogy elmenjen. Mondtam neki, hogy nagyon meglepett ezzel az egésszel, de sosem mondanék nemet. Mikor felnéztem rá zavaromból, láttam csillogni szemeit. Sosem felejtem el azt a boldog mosolyát, amit akkor kaptam tőle, és az elkövetkezőket sem. Szorosan magához ölelt, majd kicsit elhúzódott és megcsókolt. Lágyan, óvatosan, teli érzésekkel. Forró ajkak, hideg piercingek, és nem akartam, hogy vége legyen. De egy biztonsági őr félbeszakította pillanatot, hogy most már csak a személyzet maradhat az épületben, és menjünk haza. Kicsit zavartan elnézést kértünk, majd Hitsugi hazahozott autóval. A kb 1 órás úton mindenféléről beszélgettünk: hogy milyen volt a koncert, hogy néha annyira elgondolkozott, hogy alig vette észre Yomi piszkálódásait. Mondtam is neki, hogy tényleg kicsit elvarázsoltnak tűnt, de nem lehetett nagyon észrevenni, csak aki nagyon figyelt, bár szerintem a rajongók nagy része inkább azzal volt elfoglalva, hogy az énekes miket magyaráz össze-vissza, és hogy rohangál jobbról balra a színpadon. Vicces egy jelenetsor volt, az egyszer biztos. Jól elbeszélgettük az időt, és észre sem vettem szinte, mikor megérkeztünk. Hitsu fel is kísért a lakásig, és közbe megjegyezte, hogy egész közel lakunk egymáshoz. Én ezt eddig nem tudtam, mert még csak ő volt nálunk egyszer, de megígértette velem, hogy a napokban, amikor szabad lesz, menjek át hozzá. Az ajtóban kaptam tőle még egy csókot, majd elindult ő is haza. Annyira boldog voltam, hogy amint beléptem az előszobába, nii-san nyakába vetettem magam és vidáman hadartam el neki mindent, persze a felét valószínű fel sem fogta, de nem érdekelt. Boldog voltam.
Ahogy telt az idő, egyre többet voltunk Hitsuval együtt. Olyan fél év után észrevettem, hogy egyre többször fordul elő, hogy mikor találkozunk, inkább csöndben van és állandóan elgondolkozik. Egyszer meg is kérdeztem, hogy valami bántja, vagy problémája van, de először nem akart semmit elmondani. Végül belátta, hogy úgy sem hallgathat örökké: azon gondolkozott, hogy mennyire szeretne egy családot, egy gyereket. Hogy sokszor eszébe jut, amikor kicsi volt és az apjával játszottak. Olyankor mindig olyan boldognak érezte magát és szeretné ezt az élményt megadni egy saját csöppségnek. Azt is hozzátette, hogy nem akarta ezt eddig elmondani, mert félt a reakcióimtól, hogy esetleg én nem akarom az egészet, félt, hogy ha ezt elmondja, akkor inkább elhagyom, mintsem belemenjek ebbe az egészbe. Hirtelen azt sem tudtam, hogy reagálhatnék az előbbiekre, de aztán beleegyeztem mindenbe, és megosztottam vele azt is, hogy még mielőtt találkoztunk, sokszor képzeltem el azt, hogy milyen lenne őt apukaként látni. Aztán teltek a napok, én abbahagytam a fogamzásgátló szedését is... majd jöttek a szokásos dolgok: reggeli rosszullét, hányinger és társai, így elmentünk orvoshoz is, aki közölte a jó hírt: szülők leszünk. Szavakba sem lehet foglalni, mekkora volt az örömünk akkoriban. Addig sem volt panaszom a figyelemre, de most még inkább mindent megkaptam, annak ellenére, hogy mondtam, hogy tudok vigyázni, nyugodtan koncentráljon a zenekarra, főleg stúdiózások meg fotózások közepette. Folyamatosan jártam vissza az orvoshoz ellenőrzésre, és nem is volt semmi gond egy ideig. Egyik alkalommal, mikor jöttem kifele, elkezdtem szédülni, és nagyon fájt a hasam. Azután nem sok mindenre emlékszek, mert elájultam, és egy kórházi szobában tértem nem sokkal később magamhoz. Az orvos, aki bent volt azt mondta, hogy most már jobban leszek, de sajnálatos módon a baba elment. Nem hittem el, egyszerűen nem tudtam felfogni szavait a döbbenettől, fájdalomtól és csalódottságtól. Még 1-2 napig bent tartottak megfigyelés alatt, addig csak a bátyámat értesítették, mert megkértem, hogy másnak ne szóljanak. Nem akartam, hogy Hitsu megtudja. Nem akartam látni a szemében a csalódottságot és a szomorúságot, nem akartam neki fájdalmat okozni a dologgal. Végül visszamentem hozzá, és azt hazudtam, hogy a bátyámnál voltam néhány napig, mert az utóbbi időben keveset láttam. Látszott rajta, hogy nem teljesen hiszi el, de nem szólt semmit. Engem folyamatosan gyötört a bűntudat, hogy hazudtam neki ilyen fontos dologról, de egy ideig nem mondtam semmit. Csak néhány hétig bírtam magamban tartani, aztán egyik nap kifakadtam neki. Akkor írtam azt a levelet, mert nem mertem a szemébe nézni, személyesen közölni vele, hogy csalódást okoztam, hogy nem lesz gyerekünk. Féltem, hogy megutálna, hogy utána már nem kellenék neki. Féltem, hogy nem lehetek ezek után már vele többet. Aztán mikor aznap elment, otthagytam az asztalon a levelet és eljöttem. Nem tudtam, hova menjek, mert Katsuminál megtalálhat, azt meg nem akartam, pláne akkor nem, hogy ha megtalálja és elolvassa a levelemet. Miközben a továbbiakról gondolkoztam egy parkban sétálva, akkor találkoztam össze Rukival. Már párszor összefutottunk azelőtt, mert Hitsugival jóban voltak, így bátorkodtam segítséget, és szívességet kérni tőle. Akkor támadt az az ötlete, hogy befogad. Szóval így kötöttem ki nálatok. Sose gondoltam volna, hogy Katsumi ilyen hamar megtalál, azt meg pláne nem, hogy Hitsuginak is elmondja, az meg idejön. De most már mindegy. Elcsesztem az egészet, és ezen nem nagyon tudok már változtatni. Először akaratomon kívül, most meg szándékosan sikerült megbántanom azt az embert, aki nem érdemelte meg. Ennyit rólam...
- Értem. Akkor már csak azt tisztázzuk, hogy az előbb miért mondtad neki azt, hogy idézem: "terhes vagyok, és nem tőled" ? - kérdezte Reita, de nem válaszoltam semmit. - Ugye nem?
- Nem tudom. Megint ugyanúgy rosszul vagyok, mint amikor terhes lettem, hányingerem van meg hasonlók.
- Akkor még akár ma is elmegyünk orvoshoz, ha akarod.
- Oké. Úgy se bírnám ki, és elmennék megtudni, hogy mi a helyzet. - döntöttük el, és mentünk reggelizni majd az orvoshoz.
***
- Azt kell mondanom, hogy maga nem terhes. Véleményem szerint csak valami rosszat ehetett, vagy a stressz okozhatta a hányingert. - közölte a doktornő a vizsgálat után. Azt hiszem én is, és Reita is kicsit megkönnyebbültünk.
